Krasznahorkai László: Életút, irodalmi géniusz és a Nobel-díj elnyerése

 

Krasznahorkai László: Élete és irodalmi pályafutása

 

Krasznahorkai László 1954. január 5-én született a délkelet-magyarországi Gyulán. Középosztálybeli családban nőtt fel: édesapja, Krasznahorkai György jogász volt, édesanyja, Pálinkás Júlia pedig társadalombiztosítási ügyintéző. Bár családja zsidó származású volt, az apa ezt a tényt eltitkolta, és csak László tizenegy éves korában fedte fel. Tizenéves korában, 1972-ben fejezte be az Erkel Ferenc Gimnáziumot, ahol latin nyelvi tanulmányokra szakosodott.

 

Kezdetben jogi pályát választott, 1973-ban a József Attila Tudományegyetemen (ma Szegedi Tudományegyetem) kezdte meg tanulmányait, majd 1976-ban átiratkozott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre (ELTE), ahol 1978-ig folytatta jogi tanulmányait. Később azonban érdeklődése a bölcsészettudományok felé fordult, és 1978 és 1983 között az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar nyelvet és irodalmat tanult, ahol diplomát szerzett. Szakdolgozatát Márai Sándor író 1948-as kommunista hatalomátvétel utáni emigrációjának tapasztalatairól és munkásságáról írta. Tanulmányai befejezése után egy ideig szerkesztőként dolgozott, majd 1984-től szabadúszó író lett.

 

Krasznahorkai maga árulta el, hogy az írás kezdete nem egy politikai üzenethez kötődött. Debütáló regénye, a „Sátántangó” (1985) a világ egy mélyebb szintjének felfedezésének vágyából született, nem pedig a kommunista Magyarország vagy annak konkrét körülményeiből. Azt akarta kideríteni, miért tűnik mindenki – beleértve őt magát is – olyan szomorúnak, mint a Magyarországra hulló eső. Általában elmondható, hogy műveinek inspirációs forrásai sokfélék – említette Kafkát, Jimi Hendrixet és a japán Kiotó városát.

 

Életének és munkásságának kiemelkedő aspektusa a Tarr Béla rendezővel való együttműködés – közösen hat filmet készítettek, köztük Krasznahorkai regényének, a „Sátántangónak” adaptációját. Az író hangsúlyozza, hogy soha nem volt szüksége irodalmi adaptációkra, és a könyv filmre vitele feleslegesnek tűnt számára. Elismerte azonban, hogy Tarrnak „mániája” volt, vagy vágya arra, hogy mindig az ő műveiből készítsen filmet, ezért beleegyezett, hogy megpróbálja megérteni, miért tartja a rendező feltétlenül szükségesnek az új filmet. Azt is megjegyezte, hogy a filmek „abszolút könnyűek, könnyen érthetőek, túl lágyak”, és nincs erejük a gonosszal vagy a brutalitással szemben.

 

Magyarország politikájáról az író elmondta, hogy csalódást élt át. Bár a berlíni fal 1989-es leomlása változásokat kellett volna hozzon, sajnálatát fejezte ki, hogy a világ Magyarországon „teljesen abnormális és elviselhetetlen volt, és 1989 után normális, de még mindig elviselhetetlen maradt”. Azt is kijelentette, hogy az elmúlt 25 évben (1989 óta) Magyarország „a legcsúnyább arcát mutatja”. Bár regényei nem hordoznak közvetlen politikai üzenetet, van bennük egy megérzés és vízió a nemzet stalinista korszak utáni lelkével kapcsolatban, amely a jelenlegi magyar helyzetet is tükrözi.

 

Irodalomról és művészetről Krasznahorkai elmondta, hogy a legnagyobb művészetnek Johann Sebastian Bach zenéjét tartja, amely gyermekkorától kezdve része az életének. Ez a zene, mondta, megkérdőjelezi a művészet határait, és gondolkodásra késztet arról, mi van azokon túl. Azt is hangsúlyozta, hogy írási folyamata – a hosszú, megszakítás nélküli mondatok – „fegyelmezett őrület”, amelyben igyekszik rögzíteni a karaktereinek helyzetét, nem pedig a történetüket, felemelve valóságukat a miénk szintjére. Emellett azt állította, hogy a szépségben fontos megragadni azt, ami áruló és ellenállhatatlan. Úgy véli, a szeretet és más fontos élmények nem foglalhatók össze rövid kifejezésekben, és a pont „Istenhez tartozik”.

 

Ami a magánéletét illeti, Krasznahorkai kétszer nősült. Első felesége Pelyhe Anikó volt (elváltak), majd 1997-ben feleségül vette Kopcsányi Dórát, sinológust és grafikusművészt, akivel Berlinben élt, de a források szerint jelenleg Triesztben él. Három gyermeke van: Kata, Ágnes és Panni. A szovjet blokk összeomlása után sokat utazott, járt Németországban, Franciaországban, Spanyolországban, az USA-ban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban, de gyakran visszatér Magyarországra és Németországba. Magyarországon egy ideig Szentlászló dombjain, elszigetelten élt.

 

Krasznahorkai László irodalmi öröksége, prózája és a Nobel-díj

 

október 9-én Krasznahorkai László magyar író nyerte el a Nobel-díjat irodalomban „megkapó és vizionárius életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét”. Ez a díj megerősítette státuszát, mint a kortárs világirodalom egyik legfontosabb alakja, akit az amerikai kritikus, Susan Sontag „a modern apokalipszis mesterének” nevezett. Krasznahorkai közel fél évszázadot felölelő munkássága filozófiai mélységéért és egyedi stílusáért, a Kafkától Thomas Bernhardtig terjedő közép-európai irodalmi hagyományért, az abszurdizmusért és a groteszk túlzásért kapott elismerést.

 

Krasznahorkai irodalmi örökségét a kortárs irodalom klasszikusaivá vált regényei alapozzák meg. Debütáló regénye, a „Sátántangó” (1985), amelyből Tarr Béla rendező kultikus, 7,5 órás filmje készült, egy pusztuló falusi közösség életét ábrázolja, tükrözve a magyar kollektív gazdaságok valóságát a kommunizmus bukása előtt. A „Az ellenállás melankóliája” (Az ellenállás melankóliája, 1989) című regénye nemzetközi elismerést hozott számára: ez egy lázálomszerű allegória a rend törékenységéről és az autoritarizmus felemelkedéséről egy kisvárosban, amelyet egy titokzatos cirkusz látogat meg. További fontos művei közé tartozik a „Háború és háború” (Háború és háború, 1999) és a „Báró Wenckheim hazatér” (Báró Wenckheim hazatér, 2016). Munkásságában a szigetelődés, a morális összeomlás, az egzisztenciális félelem és az emberi szenvedés mélysége dominálnak, miközben a művészet általi megváltást keresi a káosz és a veszteség közepette.

 

Krasznahorkai prózájának stílusa a névjegye és irodalmi jelentőségének kulcsa. Írásmódját a rendkívül hosszú, kacskaringós és hömpölygő mondatok jellemzik, amelyek néha egy egész oldalon vagy fejezeten keresztül húzódnak, tükrözve az emberi tudat megszakítás nélküli áramlását és az élmény könyörtelenségét. A Nobel-bizottság dicsérte „különleges mondatait, amelyek hihetetlen hosszúságúak, és hangnemük ünnepélyesből őrültté, kérdezgetőből komorrá változik”. Ez a stílus, Kafka egzisztenciális szorongásának és Bernhard sötét szatírájának hatására, fojtogató, klausztrófóbiás narratívát hoz létre, amely az olvasót az események középpontjába vonja. A nyelv ebben a mesteri káoszban egyenértékű a leírt valósággal.

 

A kommunista Magyarországon született Krasznahorkai pályafutása elején szembesült cenzúrával és gyanúsítással – az 1970-es években a titkosrendőrség elkobozta az útlevelét. Munkássága, amely a borúlátást és a morális hanyatlást ábrázolja, nem illett a szankcionált rezsim optimizmusához. A kortárs Magyarországon az író az Orbán Viktor autokratikus miniszterelnök nyílt kritikusa. Bírálja a jelenlegi kormány politikáját, különösen az Oroszország Ukrajna elleni inváziójával kapcsolatos álláspontját, „példátlan” és „pszichiátriai esetnek” nevezve az ilyen semlegességet. Kritikai álláspontja ellenére V. Orbán a Nobel-díj elnyerése után gyorsan gratulált az írónak a Facebook-oldalán, „Magyarország büszkeségének” nevezve őt. Krasznahorkai általánosan elismert, mint Magyarország legfontosabb élő szerzője, és Nobel-díja elismeri a magyar irodalom globális hozzájárulását, még akkor is, ha munkássága túllép a nemzeti korlátokon.